A legtöbb emberhez hasonlóan nagyon szeretek utazni. Mindig keresem a lehetőségeket, amivel hosszabb időt tölthetek egy országban, és kapcsolatba kerülhetek a helyiekkel is. Így teljesen más élményben lehet részem, sokkal jobban megismerem az adott kultúrát, mint egy kétnapos városnézéssel a steril hotelszobából. Fontosnak tartom az életben, hogy lehetőségeimhez mérten valamilyen módon pozitív hatással legyek a környezetemre. Ennek a két célomnak az összefonódásaként önkénteskedtem két hetet Spanyolországban egy gyerektáborban. Tóth Lilla élménybeszámolója.
Hogyan találom az ehhez hasonló lehetőségeket? Egy darabig keresem őket, de egy idő után szembejönnek velem, csak nyitott szemmel kell járni. Ebben az esetben is ez történt. A közösségi oldalon követni kezdtem az Útilapu oldalát, ami a Service Civil International (SCI) magyarországi partnerszervezete. Az egyesület a nemzetközi béke támogatása érdekében jött létre, mivel a különböző nemzetiségű emberek megismerkedése hozzájárul a szélesebb körű elfogadáshoz, és így közvetve a békéhez. Ennek érdekében az SCI táborokat szervez világszerte, ahol 5-15 külföldi önkéntes 2-3 hétig dolgozik egy civil szervezettel, önkormányzattal vagy más közösséggel együttműködésben. Munkájukért cserébe szállást és étkezést kapnak. Regisztráció után ki lehet választani, hogy milyen témában, hol és mikor szeretnénk dolgozni.
Például építhetünk vikingfalut Svédországban, karbantarthatunk túraútvonalat a svájci hegyekben vagy foglalkozhatunk menekült gyerekekkel Finnországban.
Májusban, a szóbeli érettségikre való készülés közben valahogy az SCI honlapján találtam magam. A motivációs levél elküldése és a tagsági díj (15000 FT) befizetése után hamar megkaptam a választ, hogy elfogadták a jelentkezésemet a spanyol gyerektáborba.
Július közepén egy barátnőmmel vágtam neki az útnak. Még soha nem voltam korábban Spanyolországban, így pár nappal a tábor kezdete előtt érkeztem, hogy legyen időm felfedezni a csodálatos Barcelonát. Három nap városnézés után a barátnőm visszament Budapestre, én pedig kisebb kalandok után eljutottam a tábor helyszínére, a Barcelonától 100 km-re fekvő kisvárosba, Gironába. (Kisebb kalandok alatt értsd: a telefonomat a hotelszobában hagytam, amiért vissza kellett szaladnom, ezért lekéstem a vonatot, ezzel együtt a találkozási időpontot. Így teljesen egyedül kellett idegen spanyol emberekkel telefonon egyeztetnem a zajos vasútállomáson, hogy hova is menjek. Megérkeztem vonattal Gironába, de mire ott megtaláltam a megfelelő buszmegállót háromszor tévedtem el. Mindezt egy hatalmas bőrönd társaságában, aminek a súlya a saját testem harmadával volt egyenlő. Eközben viszont megtapasztalhattam, hogy milyen segítőkészek a spanyolok, és úgy éreztem, ezek után bármilyen kihíváson képes leszek túllendülni.)
Girona egy százezer fős város Katalóniában. Van egy gyönyörű óváros része színes házakkal, történelmi épületekkel, sétálóutcával és hangulatos éttermekkel. A település a Trónok harca egyik forgatási helyszíne volt, és itt található a világ legromantikusabb kávézója is – a helyiek szerint legalábbis. Mi Girona egyik külső kerületében laktunk, ahol csak spanyolokat/katalánokat lehet látni az utcán. Ott egyébként kiskorától fogva mindenki beszél spanyolul és katalánul is. Érdekes volt látni a katalán függetlenségi törekvés jeleit, és erről az érintetteket megkérdezni. Érzékelni lehetett viszont a különbséget Barcelona és Girona között, az előbbi világvárosi atmoszférájából adódóan kulturálisan sokkal összetettebb, heterogénebb volt.
Egy napközis gyerektáborban dolgoztunk hétfőtől péntekig 8-tól 3-ig. A tábort egy házaspár vezette, és egy kb. húsz fős önkéntes csapat segédkezett nekik. A gyerekek 3-16 év közöttiek voltak, korosztályok szerint csoportokat alkottak. Én az egészen picikkel, a 3-6 évesekkel foglalkoztam. Hihetetlenül aranyosak és viccesek voltak a gyerekek, sohasem unatkoztunk mellettük, nem éltük meg munkaként a velük töltött időt. Egyébként spanyoltudásom ekkor a „Szia! Lillának hívnak.” mondatból állt. Ez szült néhány vicces szituációt, de alapvetően nem volt belőle gond, mert tudtunk színezni, fogócskázni, legózni, labdázni anélkül, hogy szükség lett volna verbális kommunikációra, és szinte mindig volt valaki a közelben, aki tudott fordítani, ha kellett.
Az öt napból hármat a táborhelyen vagy annak környékén töltöttünk, játszótérre mentünk, kézműveskedtünk, de volt, hogy vizicsúszdát építettek egy meredek utcára, vagy az óvárosban sétáltunk, és az egyik táborvezető Girona történetéről mesélt a gyerekeknek. Szerdánként strandolni mentünk, péntekenként pedig buszos kirándulás volt, így kísérőként eljutottam Franciaországba egy mesterséges safariba és a barcelonai vidámparkba is.
SCI-on keresztül kilencen voltunk önkéntesek: egy brazil, két orosz, egy horvát, egy portugál, három spanyol (közülük két katalán és egy baszk) és én magyarként. Megtalálni az életben azokat az embereket, akikkel teljes mértékben egy hullámhosszon vagyunk szerintem nem könnyű feladat, de Gironában varázslatos módon egy egész csoport ilyen ember gyűlt össze.
Különleges egyéniségeket ismerhettem meg, nagyszerű beszélgetések születtek, de nem volt kínos a csend sem. Végig jó volt a hangulat, sokat nevettünk, és a bulizás sem maradt ki a két hétből.
Elfogadó légkört teremtettünk, ahol nem kellett azon izgulni, hogy vajon mit gondol rólam a másik. Önmagam lehettem, és azért szerettek, aki vagyok, ami nagyon jó érzés.
Ezzel a nyolc emberrel töltöttem a két hetem minden egyes percét, munka közben és a szabadidőben is együtt voltunk, és mindannyian egy szobában aludtunk. Annak ellenére, hogy introvertált ember vagyok, akinek a hétköznapok során szüksége van a napi egyedüllétre, Spanyolországban erre egyáltalán nem volt igényem.
A napi munkaidő letelte után és hétvégén szervezhettünk magunknak programokat. Ebben segítettek a spanyol önkéntesek, akiknek volt helyismeretük, így az ország olyan részeire is eljuthattam, amelyekről másképp nem is hallottam volna. Voltunk például egy ingyenes katalán fesztiválon, ahol koncertekre bulizhattunk, és tanúja lehettem az egyik legfurcsább szokásnak, amit valaha láttam: az éjszaka közepén egy órán át vonultunk a város utcáin, miközben a szülinapi tortákon lévő tűzijátékhoz hasonló, de tízszer akkora tűzokádó szerkezeteket tartottak páran a fejük fölé, doboltak, és ördögszarvat viselő emberek pogóztak a szikrák alatt. A végén hajnali öt körül egy térre érkeztünk, ahol habpartit csináltak.
A tengerparton többször is voltunk. Már annak is megvolt a hangulata, hogy kilencen bepattantunk a rozoga, kicsit hippis furgonba, hogy a tenger felé vegyük az irányt. Elvittek minket egy olyan partszakaszra, ami a helyiek körében is alig ismert, kocsival meg sem lehet közelíteni, így rajtunk kívül nagyon kevesen voltak. A part sziklás, a víz gyönyörű kék, a nap szikrázóan süt, és van valami megfoghatatlan szabadságérzés a levegőben.
Az egyik legemlékezetesebb program és egyben a legnagyobb kihívás a via ferrata volt: a tengerparti sziklafalon egy vízszintesen futó drótkötélhez voltunk biztosítva, annak mentén kellett másznunk. Nem gondoltam volna, hogy én valaha 10 méteres magasságban egy sziklán fogom tartani magam, miközben alattam hullámzik a tenger. A különlegesebb programok mellett voltak napok, amikor csak bementünk az óvárosba sétálni, vagy a szállás környékén maradtunk. Törzshelyünkké vált a külvárosi rész egyetlen bárja, ahová csak helyiek jártak, a tulaj szinte mindenkit ismert, az első alkalom után minket is beleértve. A nyitvatartás a forgalomtól függött, előfordult, hogy este 9-kor zárva találtuk, és volt, hogy miattunk tartottak nyitva hajnalig. A kint töltött időbe beleesett az a bizonyos július 26-a is, amikor kiderültek a felvételi eredmények.
Fantasztikus élmény volt, ahogy a többiek együtt ünnepelték velem a sikeres felvételimet; ez is megerősítette bennem, hogy valóban nemzetközi tanulmányokat szeretnék tanulni.
A Gironában eltöltött két hét minden túlzás nélkül életem egyik legmeghatározóbb élményévé vált. Az ott átélt szabadság-, boldogság- és nyárérzést nem igazán tudnám máshoz hasonlítani. Jó néha új dolgokat kipróbálni, ezelőtt soha nem gondoltam volna, hogy meg tudjuk érteni egymást olyan kisgyerekekkel, akikkel nem beszélünk közös nyelvet, hogy a kissé nomád körülményeket és a nyolc emberrel való folyamatos összezártságot teljes mértékben tudom tolerálni, vagy hogy képes lennék sziklát mászni. A sok élmény mellett jó érzéssel tölt el, hogy nem csak én kaptam, hanem az önkéntes munkán keresztül adtam is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy önkénteskedjen külföldön, mert nagyon jó módja a különböző nemzetiségű emberek, a világ és önmagunk megismerésének.
Képek: a szerző sajátjai